Megtanultam...

Köszönöm!

Ma 13 éve...

13 évvel ezelőtt a Szikla templomban Isten előtt fogadtuk meg egymásnak, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben... azóta is így érzem, és tudom, hogy Te is ♥
Köszönöm, hogy szeretsz engem és a kisfiunkat! Szerimeri Apa ♥

"Jobb a jelenbeli, naponta megtapasztalt, apró boldogság, mint a távoli jövőtől remélt hatalmas, ha most szemernyi sincs belőle."

• Thomas Hardy •

Délelőtt még reménykedtem abban, hogy Dani jobb passzban ébred, mint eddig... hiába... a fürdőszobában voltam, mikor azt hallottam, hogy a radiátorba veri a fejét és ordítozik... olyan szinten elvadultan viselkedett, hogy muszáj voltam nagynehezen rárakni a karjaira a tépőzáras karvédőket, mielőtt tovább sebesíti a harapásaival saját magát (...ez valami iszonyat... nem tudom megszokni és nem is akarom, hogy a saját testének ennyire ellensége lett) Hihetetlen számomra, hogy erre nincs semmi megoldás... Vagy alszik, vagy dühöng... Ennyi az élet számára?

Mikor lesz ennek vége? 

Apához szerettem volna bejutni, a felfekvés megelőzésére használatos gélt beszerezni útközben... de egy ilyen örjöngős napon Danival buszra gondolni sem... Szépen sütött a nap reggel, de napközben borongós lett az idő, és szakadt az eső délután, mikor arra gondoltam, még az ég is sír, hogy pont a mai napon nem jutok el Apához, mikor ma van a házassági évfordulónk... 

Senkinek nem kívánom ezt az érzést, hogy bár a testem nem bír osztódni a szívem kettészakad... az egyik felem húz Apához, és nem akarja egyedülhagyni a kórházban... ápolnám és azt szeretném, hogy ne érezze magát egyedül a bajban sem... 

Közben itt van a kisfiam, aki szintén nem maradhat magára, és alkalmas embert sem találok arra, hogy bátran itt merjem hagyni vele... Bevinni nem tudom... kocsink továbbra sincs, de talán célszerűbb lenne egy lakóbuszra cseréljük... akkor nem kellene ingáznom... csak leparkolni valami nyugodt helyen... 

Néha azt érzem, sokkal jobb lenne, ha ennek itt és most lenne vége, mert ELÉG! 

Ekkor hívott Apa egy szobatárs telefonjáról, hogy az intenzívről visszakerült 11 óra körül a sebészeti osztályra... de azóta sem foglalkozik senki azzal, hogy ott van... vizet sem kapott inni... fájdalmai vannak és se gyógyszert nem kap, se vénásan semmit... Menjek be és mentsem meg az életét, mert itt szó szerint megölik... 

Nem mintha eddig nem féltettem volna, még ez is... Most legyek okos, és oldjam meg, hogy ott is legyek, meg Dani mellett is... Próbálok pozitív lenni, néha sikerül is, de mostanában többnyire nem megy... A lelkigondozó számát hívtam, de 4 óra után már nincs bent és egy Atya vette fel... aki nagyon kedves volt és odament az Apához, megitatta, kért Neki szívócsövet az iváshoz... és megigazította a párnáját is, meg a lelkét is kicsit megnyugtatta... KÖSZÖNÖM ♥ 

Holnapra remélem kitalálom a tuti megoldást arra, hogy Danival bejussunk a kórházba ápolni az Apát!

Sokkal szebbnek terveztem ezt az évfordulót... talán jobb lenne, ha nem terveznék semmit, sehogy, akkor nem csalódásokról szólna az életem...

Tilopa, egy buddhista tanító mester hat tanácsa:

1. Ne emlékezz! – Engedd el mindazt, ami megtörtént. Úgysem tudsz rajta változtatni. Bízz benne, hogy úgy történt, ahogy történnie kellett. 

2. Ne képzelegj! – Engedd el, ami még jöhet! Úgysem tudod kiszámítani. Bízz benne, hogy úgy fog történni, ahogy történnie kell. 
3. Ne gondolkodj! – Engedd el, ami most történik veled. Nem számít, kik vannak körülötted, hol vagy, milyen hangokat hallasz, és milyen idő van. Semminek nincs valódi jelentősége. 
4. Ne vizsgálódj! – Ne próbálj meg bármit kitalálni, analizálni, túlvariálni és értelmezni. Hagyd, hogy minden menjen a maga útján. 
5. Ne kontrolálj! – Ne akard görcsösen, hogy valami megtörténjen! Az elvárásokkal saját csalódásaidnak ágyazol meg. Engedd el azt az illúziót, hogy rendelkezhetsz mások felett, vagy ítélkezhetsz önmagad felett. 
6. Nyugodj el! – Lazíts, itt és most. Lazíts, és érezd a végtelent. Lazíts, és engedd be a Fényt. 

Azt még nem tudom, hogyan kell ezeket végigcsinálni, de...

Addig is horgolok, míg ki nem dőlök, hogy legalább ez a bedolgozás megmaradjon... mert úgy tudom, hogy két ápoltra is egy ápolási jár... abból meg kb. senki nem él meg... albérletben meg főleg, nem hogy egy 3 fős Család...

Úgy szép az élet...

... szóval értem én, hogy jó az, ha zajlik, de néha jól jönne egy kis szabi, vagy jutalom unalom...

Az iskolában szerzett sérülése... fejelte a bordásfalat... ☹

Ki ne örülne ilyen beszámolóknak a gyerekéről? ☹

Délután villámlátogatásra hazanézett Apa ♥ (értsd úgy: fürdettem, törülközés közben telefonon beszélt... majd pakoltunk (szennyest be a kocsiból, tisztát a táskájába, kaját, amit frissen sütöttem neki) és ment is vissza...☹ mert reggel 9-re lerakón kell lennie!)
Mikor elment Apa, vittem be Daninak a kaját tálcán, amit dühöngve kivert a kezemből, szerencsére nem az egész landolt a tálból a szőnyegen... ☹
...de kb. 10 percig bármit csináltam vele, nem állt le... próbáltam fékezni, lefogni, hogy ne tudjon magában még több kárt tenni, de az én erőm, az ő erejéhez képest sehol nincs, amikor ez a dühöngés előjön belőle... ☹
Ordítva verte a fejét ököllel... már tiszta piros lett a bőre is a homlokán tőle, akkorákat vert magára,
fejelte a szekrényt, a falat, ütött vert ahol ért... a kerekesszékét összecsukni felnőttként sem könnyű... Daninak most fél kézzel sikerült olyat verni az ülő rész alá, hogy összecsukta vele...

A kezem nem tudtam jól lefotózni, de úgy megnyomta a kis ujjai helyével (baromi kemény csonkok a bőre alatt) hogy bedagadt és nagyon fáj a kézfejem felső része, elszíneződött a bőr...
állatira fáj, olyan, mintha eltörte volna a kézközépcsontjaimat, mindezt csak azért, mert az állát lefogtam, hogy ne téphesse tovább a karján már vérző sebeket...
De ráérünk még lecserélni a gyógyszert... nem olyan sürgős ez, hogy ne várjuk ki az időpontunkat...
nem a doktornő szenved vele, nem neki fáj a látványa is... nekem annál inkább...
Nézni tehetetlenül, ahogy a gyerekem magát roncsolja... bénító, olyan légszomjam lesz tőle, hogy levegőt alig kapok, és szorít a mellkasom ☹
Majd a tombolás végére érve, ahogy érkezett a semmiből, úgy illan is tova ez a dühöngős énje... és újra egy mosolygós, bújós, csacsogós kisangyalka... amilyen amúgy alapjáraton is volt mindig ♥

Kb. egy örökkévalóságnak érzem a március 13. reggel 9 óráig tartó "röpke pár napot"...kimerültem asszem...

Derűre ború...

Kár volt kiírnom az örömöm(?) délután hívott a tulaj, hogy rossz híre van, sajnos mégsem tudja nekünk kiadni a házat, mert a jeges idő miatt a rokonoknak van szükségük rá... akiknek lakhatatlanná vált az otthonuk... Persze megértem én, hogy első a család... csak...
De itt és most befejeztem!
Nem keresek se lakást, se házat. Elég volt!
Jövőre írok (talán) Idén már nem merek... Max. csak olyat, ami már megtörtént (de néha már azt sem merem elhinni...)

Hab a tortán, hogy a december elsején többszöri áramszünet miatt a számítógépem is feladta a szolgálatot, (mivel nincs hozzá szünetmentes tápom) egy ideig még ment, de tegnap fura szaga lett, ma meg fura hang is társult hozzá... míg végleg beadta a kulcsot... kikapcsolni sem lehetett csak áramtalanítással... :-(
Interneten ezért nem értek el...
Telefonon pötyögéshez nincs idegrendszerem... (gondolom ez azért érthető a második visszamondott albérlet után)

Szép karácsonyt mindenkinek! ♥

június 12.

Beszélgetünk egy csoportban egy közösségi oldalon... az egyik téma az oktatás és a hogyan tovább, ha...

Egyik "sorstársam" a következőt mondta: "milyen jövőről beszélünk itt (...)? ami szinte nincs, vagy ténylegesen a nullával egyenlő? s retteghet a szülő, akinek már rég lóg a bele, h mi lesz, ha ő meghal."

... pont ma beszéltem erről egy kedves ismerősömmel, hogy az addig oké, hogy mi van most, míg vagyunk nekik, de utána... ha mi nem leszünk? :-/
... én azt kívánom, amit szerintem senki nem kíván, akinek egészséges gyereke van:
- nem szeretném, ha a fiam túlélne.
Lehet, hogy ez önzőség, de addig vagyok nyugodt, míg tudom, hogy vagyunk Neki, és nincs kiszolgáltatva valami otthonban, az unott gondozók hangulatának... :-(
(lehet megkövezni!)

Miért? 
- az a helyzet, hogy nem telik el úgy nap, hogy ez a kérdés ne merülne fel bennem, mikor ránézek Danira. Imádom, az életem adnám azért, ha tudnám, hogy Neki utána jobb lesz. De belegondolni abba, hogy valahol, valamikor egy olyan közösség tagja lesz, ahol talán tisztába teszik, ha lesz aki arra jár, és talán enni is kap, ha eljön az ideje - jobb esetben - de azzal, hogy szeretetre is vágyik, ölelésre, bújásra ... és érzései vannak ki fog törődni? :'(
Ez a bizonytalanság a jövőre nézve jobban fáj, mint az a rengeteg gond, amivel naponta megküzdünk közösen ...
Nem várom senkitől, hogy megértsen. Egyszerűen csak ki kellett írnom magamból.