Ígértem, hát írok is (még akkor is, ha nem másnap) ... kicsit ülepedni hagytam magamban az érzéseket...
Pénteken labor eredményekkel felszerelkezve meglátogattunk egy altatóorvost (akkor még azt gondoltam ő lesz, aki altatja Danit) ... nagyon kedves volt és készségesen válaszolt is a kérdéseimre. Haza is mentünk azzal az utasítással, hogy vasárnap éjfél után már ne egyen, hétfőn hajnal 4-5 körül kapja meg a reggeli gyógyszereit akkor még ihat, és a papíron szereplő reggel 8 helyett elég lesz, ha 9 - fél 10 között érkezünk hétfőn Danival. Utasításokat betartva érkeztünk hétfőn reggel a sebészetre, agyban eltervezve, hogy minden tökéletes lesz, és nem kell a kórházban kivárni a 24 órát, hanem hazajöhetünk Zsebikéhez már estére.
Kicsit soknak találtam a várakozást éhgyomorra, ivás nélkül - Daninak is sok volt... harapta a kezét, ill. az én kezem is... nem értette, hogy miért nem ehet már végre... Megkérdezték, hogy a kezébe beszúrhatják-e azt a bentmaradó tűt, ami az altatáshoz is szükséges lesz. Válaszoltam, hogy beszúrásnál semmi baj nem szokott lenni, csak arra kell ügyelnem, hogy ki ne szedje magának, de megoldom. :)
(Talán ezt nem kellett volna... így utólag már úgy gondolom)
Majd jött a "bátorító bogyó" - amit szerintem a szülőknek is kellene adni, mikor a gyerekük a műtőbe készül... Erősnek gondolom magam, és edzettnek, de ezt asszem nem tudom megszokni míg élek...
Dani volt a harmadik a műtőben... próbáltam inkább altatni, mint a kezét rágja éhségében :/
...és eljött az idő, azaz a betegszállító bácsi, aki felnyalábolta az ágyból, és betolta a műtőbe, ahova én is bekísérhettem.... na ezt a részt ami innen következett... valahogy egész másnak képzeltem, és másként is lesz, ha ismét ide kerülünk!
A képzeletem:
Betolják én is megyek velük, bent a műtőágyon beszúrják a tűt, rácsatlakoztatják az infúziót, amibe az altató is kerül..., majd anya simizése közben elalszik a gyermek, békésen, szeretetben ♥ és anya kimegy a műtőből várakozni...
Ezzel szemben -szerintem jeges zuhanyként rideg- valóság:
Anya ugyan bemegy eddig stimmel... de(!) semmi simi, meg békés, meg szerimeri... :'(
SENKI nem mondja, hogy a műtőben merre mehetek a gyerekem mellé, a műtőasztalra átemelő bácsi hátát nézhettem és a gyerekem lábát simizhettem, míg ő belekönyökölt a combjába jobb könyékkel, a bal kezével Dani jobb kezét feszítette le, hogy az altatógázos maszkot egy másik bácsi az arcába nyomhassa a gyerekemnek... :( Neki se, nekem se mondtak előre semmit erről... mintha ott sem lettünk volna :(
Az a kedves doktornéni, akivel pénteken beszéltünk nem is volt ott... vagy nem ismertem fel(?) de műtét után sem találkoztam vele sehol... Dani elernyedt testét simizve már sírtam, mikor hallottam, hogy "már alszik, legyőzve"... elindultam hát a műtő elé várakozni... könnyeimen át Apának megírni az sms-t (12:39-kor), hogy már alszik a kisfiunk, és azon gondolkodni, hogy miért kell ezt így?
Ha már a szülők egyikét beengedik a gyereke elalvásáig, akkor nem lenne humánusabb megoldás mindenkinek az a verzió, amit képzeltem? Miért kell egy amúgy nem látó gyereket még pluszban azzal sokkolni, hogy az arcába nyomnak két kézzel lefogva fájdalmat okozva Neki ezzel egy maszkot, amiből az altató gáz jön? (Kaptam a kérdésemre választ a műtét után azt mondták, hogy erre úgysem fog emlékezni) Hmm... ezt azért megkérdezném Tőle is, de sajnos nem tudja elmondani :'(
Kitolták a műtőből...(13:30-kor) lila körmökkel... aki olvasta a blogban a Rólam oldalt, a PIC-en átélt rémálomról, az tudja, hogy ez bennem milyen félelemáradatot indított be... Ritkán fordul elő velem, hogy nem tudok megszólalni... ezt most ismét sikerült ezzel a "lilakörmös jelenség"-gel elérni.
Mikor ismét megtudtam szólalni annyit kérdeztem: mi a gond a fiammal, hogy a többiekhez képest neki oxigént kell kapnia (a többi gyereket enélkül hozták ki a szülőknek) és miért lilák a körmei? Volt valami gond a műtét közben, az altatás közben?
"Nem volt semmi, minden gyerek más, és másként ébred"
Sokáig gyakoroltam, hogy nem sírok a fiam jelenlétében... ez most nem sikerült... Bocsánatot kértem Tőle, amiért hagytam ezt így... és nem tudtam megvédeni a bácsiktól... Megígértem, hogy ha megint jönni kell ide, akkor másként lesz, úgy, ahogy azt elterveztem, vagy nem engedem altatni sem!
...20:15-kor indultam vele haza a parkolóból...
Boldogan álltunk meg hazafelé a pékségnél és adtam már a kocsiban enni a kis HŐSömnek... ♥
Csodálattal nézek Rá mindig, de most különösen... annyi mindenen átment már eddig is, és mégis tud mosolyogni.
Hol van az én problémám az Ő fájdalmaihoz képest?
Van-e nekem jogom sírni, mikor Ő mosolyogva állja a sarat?
Úgy döntöttem azért is kemény leszek, és minden gondom leteszem. Mosolygok Vele én is, mert már itthon vagyunk! Bízva abban, hogy ezt az "élményt" sikerül kitörölni...
Büszke vagyok Rád kisfiam ♥ és arra is, hogy én lehetek az anyukád!
