Köszönöm, hogy szeretsz engem és a kisfiunkat! Szerimeri Apa ♥
"Jobb a jelenbeli, naponta megtapasztalt, apró boldogság, mint a távoli jövőtől remélt hatalmas, ha most szemernyi sincs belőle."
• Thomas Hardy •
Délelőtt még reménykedtem abban, hogy Dani jobb passzban ébred, mint eddig... hiába... a fürdőszobában voltam, mikor azt hallottam, hogy a radiátorba veri a fejét és ordítozik... olyan szinten elvadultan viselkedett, hogy muszáj voltam nagynehezen rárakni a karjaira a tépőzáras karvédőket, mielőtt tovább sebesíti a harapásaival saját magát (...ez valami iszonyat... nem tudom megszokni és nem is akarom, hogy a saját testének ennyire ellensége lett) Hihetetlen számomra, hogy erre nincs semmi megoldás... Vagy alszik, vagy dühöng... Ennyi az élet számára?
Mikor lesz ennek vége?
Apához szerettem volna bejutni, a felfekvés megelőzésére használatos gélt beszerezni útközben... de egy ilyen örjöngős napon Danival buszra gondolni sem... Szépen sütött a nap reggel, de napközben borongós lett az idő, és szakadt az eső délután, mikor arra gondoltam, még az ég is sír, hogy pont a mai napon nem jutok el Apához, mikor ma van a házassági évfordulónk...
Senkinek nem kívánom ezt az érzést, hogy bár a testem nem bír osztódni a szívem kettészakad... az egyik felem húz Apához, és nem akarja egyedülhagyni a kórházban... ápolnám és azt szeretném, hogy ne érezze magát egyedül a bajban sem...
Közben itt van a kisfiam, aki szintén nem maradhat magára, és alkalmas embert sem találok arra, hogy bátran itt merjem hagyni vele... Bevinni nem tudom... kocsink továbbra sincs, de talán célszerűbb lenne egy lakóbuszra cseréljük... akkor nem kellene ingáznom... csak leparkolni valami nyugodt helyen...
Néha azt érzem, sokkal jobb lenne, ha ennek itt és most lenne vége, mert ELÉG!
Ekkor hívott Apa egy szobatárs telefonjáról, hogy az intenzívről visszakerült 11 óra körül a sebészeti osztályra... de azóta sem foglalkozik senki azzal, hogy ott van... vizet sem kapott inni... fájdalmai vannak és se gyógyszert nem kap, se vénásan semmit... Menjek be és mentsem meg az életét, mert itt szó szerint megölik...
Nem mintha eddig nem féltettem volna, még ez is... Most legyek okos, és oldjam meg, hogy ott is legyek, meg Dani mellett is... Próbálok pozitív lenni, néha sikerül is, de mostanában többnyire nem megy... A lelkigondozó számát hívtam, de 4 óra után már nincs bent és egy Atya vette fel... aki nagyon kedves volt és odament az Apához, megitatta, kért Neki szívócsövet az iváshoz... és megigazította a párnáját is, meg a lelkét is kicsit megnyugtatta... KÖSZÖNÖM ♥
Holnapra remélem kitalálom a tuti megoldást arra, hogy Danival bejussunk a kórházba ápolni az Apát!
Sokkal szebbnek terveztem ezt az évfordulót... talán jobb lenne, ha nem terveznék semmit, sehogy, akkor nem csalódásokról szólna az életem...
1. Ne emlékezz! – Engedd el mindazt, ami megtörtént. Úgysem tudsz rajta változtatni. Bízz benne, hogy úgy történt, ahogy történnie kellett.
2. Ne képzelegj! – Engedd el, ami még jöhet! Úgysem tudod kiszámítani. Bízz benne, hogy úgy fog történni, ahogy történnie kell. 3. Ne gondolkodj! – Engedd el, ami most történik veled. Nem számít, kik vannak körülötted, hol vagy, milyen hangokat hallasz, és milyen idő van. Semminek nincs valódi jelentősége.
4. Ne vizsgálódj! – Ne próbálj meg bármit kitalálni, analizálni, túlvariálni és értelmezni. Hagyd, hogy minden menjen a maga útján.
5. Ne kontrolálj! – Ne akard görcsösen, hogy valami megtörténjen! Az elvárásokkal saját csalódásaidnak ágyazol meg. Engedd el azt az illúziót, hogy rendelkezhetsz mások felett, vagy ítélkezhetsz önmagad felett.
6. Nyugodj el! – Lazíts, itt és most. Lazíts, és érezd a végtelent. Lazíts, és engedd be a Fényt.
Azt még nem tudom, hogyan kell ezeket végigcsinálni, de...
Addig is horgolok, míg ki nem dőlök, hogy legalább ez a bedolgozás megmaradjon... mert úgy tudom, hogy két ápoltra is egy ápolási jár... abból meg kb. senki nem él meg... albérletben meg főleg, nem hogy egy 3 fős Család...
