Mikor Dani érkezéséről értesültem, nagyon boldog voltam. Semmi mást nem szerettem volna, csak azt, hogy egészséges legyen a gyermekem, és legyen sok-sok tesója. :-) Sokan kérdezték, hogy:
- na és mit szeretnél, fiút, vagy lányt? Látszik már valami az ultrahangon?
Mindig azt feleltem, hogy mindegy fiú lesz, vagy kislány. Egészséges legyen! A nemét majd akkor tudom meg, ha már nem pocaklakó lesz, így az ultrahangokon sem kérdeztem sosem :-)
Teltek a hónapok, az első időszakot szinte végig hánytam... erre azt mondták, hogy tuti fiú, mert a fiús anyukák viselik így az első időszakot...
Aztán elmúlt ez is, és maradtak a szebb dolgok, a sok pocak simi, az éneklések... a sok zenehallgatás felpolcolt lábbal... Kánikulában nyista strand, otthon szigorúan csak zuhanyzás a kádban. Fiúkkal kimentem a Lupára, de csak a kocsiban voltam, hogy legalább Ők (azaz Apa és Attila) pancsolhassanak. (Mert kijelentették, hogy "nélküled nem megyünk!")
Nem hittem, hogy ilyen hamar vége lesz ennek a pocaklakó időszaknak... :-(
Arra pedig rémálmomban sem gondoltam, hogy mit-miket tesznek, vagy pont nem tesznek Vele a kórházban....
DE végre hazakerültünk fél évesen(!) alig 2 és fél kilósan... (más babák meg 3 felett születnek).
Addig elég jó viszonyom volt Istennel, beszélgettünk... Hittem, hogy ha kérem segít, ha jó vagyok, arra jóságával válaszol. Ha példásan élem az életem, akkor nem büntet... Mikor Dani 24 hetesen megszületett, valami nagyon megtört bennem. Isten iránt érzett szeretetem kilátástalan, egyoldalú küzdelemmé változott. Tele voltam kérdésekkel, és Ő nem válaszolt nekem többet.
Nem értettem mit vétettem, MIÉRT BÜNTET?
Nem értettem MIÉRT PONT AZ ÉN GYEREKEM?
Ha én vagyok a bűnös, miért a gyerekem szenvedi meg a bűneimet?
Miért nem velem történik valami?
... stb ... 100 és 100 ilyen gondolat, kérdésfelhő.. és a válasz?
NÉMA CSEND...
Bizonyára mindenki más, és másként éli meg egy hasonlóan sérült gyerkőc érkezését, én így éltem meg:
sok kérdés közül egy volt amire tudtam már akkor is a választ:
SOHA NEM MONDOK LE RÓLA! Dani az én pocakomban volt, vér a véremből és én vagyok az Édesanyja! Nem kötelességből marad velem, hanem azért, mert szeretem! Mindig és mindenhogyan, szeretni is fogom!
Mikor rákérdeztek a kórházban, hogy ugye gondolkodunk Apával a tesókon! Mert az húzóerő lenne Daninak... azt hittem rosszul hallok. Csak néztem ki bután a fejemből, hogy ezek normálisak-e... Még azon imádkozunk, hogy maradjon életben, élje meg a következő napot, hetet, hónapot... valahogy eszembe sem jut a "tesógyártásra" gondolni. SŐT! Azt hiszem egy életre elvették a kedvem tőle :-/ Mindenre vigyáztam és mégis itt tartunk... köszönöm pont elég volt 1x átélni. Senki sem garantálja, hogy a következő baba egészséges lesz, és ha az is lenne, nem adok a vállára születésekor egy nagy keresztet a meglévő sérült tesó személyében. Nem kívánom, hogy csak azért kötelességnek érezze, ha mi nem leszünk, neki kell gondoskodnia Daniról... (minden nap megfordul a fejemben az a kérdés, mi lesz Danival, ha mi nem leszünk már Neki. Nem tudok nem gondolni erre.. pedig próbálok. Jó lenne kiverni a fejemből ezt a gondolatot, de kb úgy betelepült a szívembe, mint egy hályog a szememre)
Folyt. köv. ha ismét lesz elég erőm írni ezekről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése