július 10.

Hol tartunk mostanában? Hogy vagyunk? Nos leírom a jelen állapotot:

Túl sok volt Apának a munka nélküli időszaka.. Hiába keresi a munkákat, küldi az önéletrajzokat, telefonál, sehol semmi munka amit eltud végezni. Próbálkozások vannak ismerősök is segítenek, de egyik ezért, másik azért nem válik be.
Volt több munkahelye is, sok kinti munka, amit azóta sem képesek Neki kifizetni...
Így a lakbért is az ápolásiból, meg a családiból tudtam csak fizetni, rezsire már nem jut annyi, amennyi kellene.
Kaja meg, ha volt munkája akkor volt mit főzni, ha nem.. akkor maradt az az 1 adag kaja, amit a kerületi szeretet otthonban lehet átvenni naponta...
Van lehetőségem másra? Nincs.
Ez jutott... ezt osztjuk be, ahogy tudjuk.
Hozzáállhatnék úgy is, hogy "na jó elegem van, nem csinálom tovább"... csak azért élni, hogy ne éljünk, hanem vegetáljunk családilag? Minek? Igen, sokszor megfordult már a fejemben ez is... Csakhogy azonnal az a gondolat is jön vele, hogy: DE ki lesz Danival utána?
Neki a szüleire van szüksége, és amilyen jól alkalmazkodik a körülményeinkhez, én nem tehetem meg azt, hogy nem csinálom tovább, nem adhatom fel csak úgy, mert ANYA vagyok! ÉBRESZTŐ!

Amikor 10 napig nem volt áramunk még Békáson... az nagyon durva volt... Se porszívó, se villanytűzhely, se mikró.. se semmi. Egy olyan lakásban, ahol minden villannyal ment, meghal az élet, ha nincs áram.
Apa akkor is külföldön, szólt a "JÓ barátoknak", hogy segítsenek ki, és amikor megjön kifizetik, rendezzük... Naná, hogy hirtelen senki nem ért rá...

Megoldottam:
Vettem partvist a 100 forintos boltban.. (energiatakarékos porszívónk lett) :-)
Reggelente elvittem Danit iskolába úgy, hogy hajnalban gyertyafénynél öltöztettem.. (de legalább nyugodt voltam, hogy naponta 1 meleg ételt kap :-) a suliban!)
Hazajöttem felsepertem, felmostam.. kimostam kézzel azokat a ruhákat, amiket este levettünk.. kiteregettem az erkélyre.. Sokat olvastam - míg láttam, és főleg addig, míg nem nyomták el a gondolataim az olvasott szöveget... aztán mikor csak láttam a szöveget, de már rég nem tudtam mit is olvastam, akkor lefeküdtem aludni, és beállítottam a telefonomon az ébresztést, hogy időben induljak Daniért...
Hazajöttünk, útközben vettem Neki valami meleget, amit ott az utcán megehetett.. majd hazaérve kis játék, míg világos volt délután ... sötétedés után, esti fürdetés ismét gyertyafénynél... :-)
Amikor már kajára sem volt pénzem, akkor sírva mondtam Neki, hogy most aludjunk (délután), mert nincs vacsora...
DE azt az időt is átvészeltük valahogy, bár az ellenségemnek sem kívánom, hogy átélje!
Viszont ráébresztett nagyon sok dologra.
Pl. arra is, hogy ki az, aki valóban velem van, nem csak akkor, mikor van mit tenni elé az asztalra, ha csak úgy felugrik.
Meg arra, hogy kik keresnek meg akkor is, ha nincs internet.
Hogy kik a "barátok" és kik azok, akik valóban Barátok!
Ezek után is úgy gondolom, hogy nincs szomorkodás! :-)
Pozitívan kell hozzáállni mindenhez! :-)
A múlt is része az életünknek, de nem szabad leragadni benne, csak a jó dolgokat kell megjegyezni belőle!
Régen sem volt porszívó, mégis tisztaság volt, ahogy mosógép sem volt, nem automata, semmilyen! Volt teknő, meg lúgos víz ÉS láss csodát: túlélték az őseink is ... ráadásul akkoriban nem 1-2 gyerek volt egy családban!
Még eldobhatós pelenkával sem szennyezték a Földet! Azt is főzték, mégis ragyogó fehér volt.
Néha azon gondolkodom, milyen luxusban élünk, míg mások nyomorognak.. :-/
Meg kell tanulnunk becsülni azt, amink van, és azokért hálásnak lenni!
Nem azon szomorkodni, hogy mink nincs, mert az nem vezet sehova. ;-)

Ismét beszélgetünk Istennel, úgy érzem ennyi idő kellett, míg ismét meghallom, ha szól hozzám... Míg kiforr bennem a sok kérdés, a sok fájdalom, ami a meg nem értésből adódik...
Ismét érzem azt a lelkinyugalmat, amit a beszélgetéseink adnak, mint régen. Nem lett kevesebb a gondom, viszont másként gondolok rájuk. Köszönöm!