Beszélgetünk egy csoportban egy közösségi oldalon... az egyik téma az oktatás és a hogyan tovább, ha...
Egyik "sorstársam" a következőt mondta: "milyen jövőről beszélünk itt (...)? ami szinte nincs, vagy ténylegesen a nullával egyenlő? s retteghet a szülő, akinek már rég lóg a bele, h mi lesz, ha ő meghal."
... pont ma beszéltem erről egy kedves ismerősömmel, hogy az addig oké, hogy mi van most, míg vagyunk nekik, de utána... ha mi nem leszünk? :-/
... én azt kívánom, amit szerintem senki nem kíván, akinek egészséges gyereke van:
- nem szeretném, ha a fiam túlélne.
Lehet, hogy ez önzőség, de addig vagyok nyugodt, míg tudom, hogy vagyunk Neki, és nincs kiszolgáltatva valami otthonban, az unott gondozók hangulatának... :-(
(lehet megkövezni!)
Miért?
- az a helyzet, hogy nem telik el úgy nap, hogy ez a kérdés ne merülne fel bennem, mikor ránézek Danira. Imádom, az életem adnám azért, ha tudnám, hogy Neki utána jobb lesz. De belegondolni abba, hogy valahol, valamikor egy olyan közösség tagja lesz, ahol talán tisztába teszik, ha lesz aki arra jár, és talán enni is kap, ha eljön az ideje - jobb esetben - de azzal, hogy szeretetre is vágyik, ölelésre, bújásra ... és érzései vannak ki fog törődni? :'(
Ez a bizonytalanság a jövőre nézve jobban fáj, mint az a rengeteg gond, amivel naponta megküzdünk közösen ...
Nem várom senkitől, hogy megértsen. Egyszerűen csak ki kellett írnom magamból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése